Két ég satujában

Joulu


Legrövidebb napján az évnek,
Miután a környező hegyek miatt hónapok óta
Már amúgy is láthatatlan
Nap lebukott valahol a horizont mögött
A felhőket cinóber- és kadmiumvörösen világítva meg,
Hogy aztán újra sárgás-szürke freskószínbe hűljenek,
A fűrészt a bicikli kormányára akasztottam,
És elindultam Puusteli felé,



Hol a fából ácsolt épületek miatt,
Melyek olyanok, mint Gallén-Kallela,
Vagy Pekka Halonen műtermei, délen,
Mindig úgy éreztem, mintha
Száz évet tekertem volna vissza az időben;
És ahol az évszázados fenyőkön túl a stég
Olyan észrevétlenül fut ki az éjszakai ég alá,
Mint a rénszarvasok nyoma.


Havazni kezdett.
Ide-oda forgattam fejem a hóesésben
Megfelelő fenyőt keresve,
Amire egy tó partján, félúton,
Hamarosan rá is akadtam.
Mielőtt nekiláttam volna, hogy kivágjam,
Cigarettára gyújtottam,
Majd talpammal megnyikorogtattam a jeget,
És vártam, hogy valahonnét az erdő mélyéről válaszoljanak rá
A rókák.

Letérdeltem a fa mellé.
Megrázogattam tappancsait,
És megsimítottam havas tűlevél-szőrét,
Majd, mintha csapdából, kiszabadítottam vékony törzsét
A zuzmók gyűrűjéből.


Gyantaillat csapott meg,
Amikor fűrészelni kezdtem,
Gyantaszavak
- képzelet borostyánkövében a valóság
szúnyoga –,
Amikkel hozzám beszélt, szavaiban úgy tükröződtem,
Mint egy hologramban;
Aztán a hónom alá kapva, neked,
Mint egy reszkető állatkölyköt,
Hazahoztam.