Két ég satujában

Kardeván Lapis Gergely recenziója a Szépirodalmi Figyelőből:


Boldogító igen

Acsai Roland és Acsai Varga Vera könyve több, mint egy illusztrált verseskötet. A versek nem képaláírások, a képek nem illusztrációk; hogy melyik keletkezett előbb: eldönthetetlen. Mind a festmények, mind a költemények egy közös finnországi alkotói időszak termékei. Egy magát idegen (rokon) nyelven kifejező nép szokatlan fényektől megvilágított távoli országában hűvös, erős levegőt lélegzünk. Az alkonyodó tóparton egy sötétlő gyár kéménye metafizikus füstöt pöfékel az égbe – a tó mélye felé a tükörképe. Lehet-e egyazo n pillanatnak, látványnak két eltérő lenyomata? Találkozhat-e az „élmény” tartalma egy festmény és egy költemény születésekor? Van-e átjárás a két médium, színek, formák, szavak, mondatok között? A szerzőpáros szép könyvét kézben tartva a válasz három igen, ami boldogít: „Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, / Mint a szinoptikusok.” (Szinoptikusok)

A versnyelv színnevekkel (kék árnyalatai, cinóber- és kadmiumvörös, „freskószín”, „hegyek szürke sziluettje”) és a festészet metaforáival („egy séta perspektívája”, „a hó vászna”, „Szél felhősöprése: ecsetvonás”) telik meg. De a festményeken is átsejlik egy-egy jelző, egy hasonlat. A borító szép kéttónusú akvarellje például a kötetcímadó vers ikertestvére: a két ég sötét felhőtömege („Akár egy méretre vágott / Acéllemez”), és közte a még világos szemhatár („Fényes sáv”), melyben „egy gyár épülete derengett fényesen.” A gyárkémény füstje, mint elfolyt vízfesték, átszivárog a fönti ég acéllemez-élességű határán, ahogyan határt sért a verszárlat szokatlan jelzője is: „Csak Finnországban látni ilyen metafizikus / Gyárakat” – gondoltam, / Ahogy ott álltunk a stégen / Egymás mellett, / Két ég satujában.” (Két ég satujában). Az ég (és föld) „présében” képnek gazdag variációja van már a költészetben, hogy „két ég satuja” miként szorul a földi létre, arról elsőként Acsai Roland szép verse szól. Gazdaságos költői képhasználatának épp ez az ornamens-szerepből szerkezetivé, központivá emelt, egyszerre földhözragadt és metafizikus képiség a legsajátabb vonása. A zeneiség visszafogottsága, a szabályosság szinte teljes kiiktatása a dalszerűségtől is eltávolítja ezt a lírát, amely így anyagszerűségében is felemel, meditatív karaktert ölt, akár Alvar Aalto vagy Matti Sanaksenaho templomai. Itt kell végre szót ejteni a teljes kötetet átlengő északi couleur local-ról, amelybe az északi fénytől a Táncos a sötétben-ig és Arvo Pärt zenéjéig sokminden belefér, míg végül elnyeri eddig nem volt megfogalmazását is: „Finnország: örök jelen idő”, „Beíratlan, fehér, tiszta lap, / amit ha napközben összejárnak / […] / Reggelre újra érintetlenül találsz.” (Tabula rasa)

Nemcsak művészeti ágak osztoznak a könyvön, három ciklusával (ősztől tavaszig-nyárig) maga a verseskötet is műnemek határán áll: a napok múlását a versek egymásra következésének rendjévé emelve, az idegenség megtapasztalásának és elsajátításának módjait egyik fő témájává avatva a lírai útinapló műfajához közeledik. Ez az „önéletrajzi paktum” erős integritást kölcsönöz a versbeli szubjektumnak, aki így a megtapasztalás kalandjainak főhősévé és tolmácsolójává válik egyszerre. Egy személyes élet kellékei közt éli alkotó hétköznapjait nevén is nevezett várandós feleségével, ami nem valamiféle félreértett ill. sosemvolt lírai önéletrajziság visszaállítása, hanem a schilleri értelemben vett idill, mint költői világkép művészi visszahódítása („Eszünkbe jut majd az erdő, ahol olyan // Madarak élnek, amik csak azokat / Követik, akiknek tiszta a lelkük.”, Eszünkbe jut majd), és mint az együttlátás, együttalkotás nyelvi formája: „S az a freskószín az ég alján, / Akár készülő képed lapján. / Szél felhősöprése: ecsetvonás.”

Nem lenne könnyű – egy recenziónak nem is lehet célja – elhelyezni ezt a szinte az első kötettől fogva biztos hangú költészetet a kortárs líra valamely áramlatában. Kerüli a nyelvjáték divatját, a formai csillogást, a dalszerűséget. Nem váltogatja ironizálva a költői dikció regisztereit, még csak a versbeni beszélő integritásának megingatásán sem fáradozik. Nem cserélgeti félévente költői imágóit, mint más mást és nem szövik át verseit intertextusok. Nem téveszthető össze más kortárs lírikussal. Nem is folytatom.

Acsai Roland: Két ég satujában (Acsai Varga Vera festményeivel), Palatinus, 2008, 90 oldal, 2200 Ft.


Kardeván Lapis Gergely